¡Hola, cariño! (megcsillogtatom egyből az Elite-ből és La Casa De Papel-ből elsajátított spanyolom)

A 2022-es évem első látott filme a csodás Encanto, mely röpke másfél órára Kolumbiába repített. 

A sztori szerint a kolumbiai Madrigal családban mindenki különleges: Luisa szuper erővel bír, Pepa az időjárást irányítja aszerint, hogy milyen kedve van, Camilo alakváltó, Isabela (Diane Guerrero - Maritza az Orange is the New Black-ből) pedig a növényekkel bűvészkedik. Egyedül Mirabel (Stephanie Beatriz - Rosa a Brooklyn 99-ból) nem bír semmilyen varázserővel. Senki nem érti, hogy miért nem kapott varázserőt a lány, így viszont mintha nem tartozna teljesen közéjük. (Még a ház is varázslatos, amiben élnek, mi a fenéért nem kapott szegény lány erőt? Nem elég, hogy a tinédzserkor mindennapi problémáival kell megküzdenie, de még láthatatlanná sem tud válni szerencsétlen.) Egy nap megingani látszik a ház és a család ereje, ugyanis a család erejét szimbolizáló gyertya elaludni kész, a ház falai pedig repedeznek. Mirabel úgy dönt, hogy bár nem tudja hogyan, de helyrehoz mindent és megmenti a családot az átlagosságtól. 

Mindenek előtt a látványvilágot szeretném kiemelni. Csodálatos minden képkocka. Az árnyékok és színek játéka tökéletesen átadja a latinos temperamentumot és igazi kávé illatot, amelyet a film szereplői érezhetnek. Valakinek tipikusan a szerelemfilme. Talán nekem is hasonló lenne. A színek csodálatos kavalkádja és a narancsos fény, amely bevilágítja a városkát teljesen elfeledtette velem, hogy az ágyon fekve gumicukrot majszolva néztem éjszaka és nem a napsütötte és élettel teli Bogotában (illessz ide egy tetszőleges kolumbiai helységnevet). 

Az apróságokra rátérve egy jelenetnél a mélyenszántó gondolatok és szívfacsaró beszélgetés közben csak arra tudtam figyelni, hogy MÁJFOLTOS ÉS SZŐRÖS A NAGYMAMA KEZE! Nem hittem a szememnek, hogy ilyen aprólékos munkát végeztek azért a kb. 2 másodpercért, amíg ez a jelenet képernyőn volt. Persze, korábbi filmekben is ámulhattunk az egyesével megrajzolt hajszálakon, illetve a csodálatosan élethű ruhákon, de ez teljesen levett a lábamról. Ha az egész film borzasztó is lenne, már csak ezért a képkockáért metróra szállnék és a legközelebbi moziban jegyet váltanék az Encanto-ra. Hamár a hajszálakat említettem, majdnem elfelejtettem, hogy lehengerlő a diverzitás a karakterek tekintetében. A bőrszínük tónusa, hajuk színe és típusa is más, van akit fekete és göndör, mást vörös és egyenes hajjal áldottak meg a készítők.

Hamár a látványvilág, írnom kell a főszereplőnkről, a 15 éves (köszönöm Reddit!) Mirabel az első olyan Disney hercegnő főszereplő lány, aki szemüveges! Az Atlantisban ott van Milo, aki szemüveges is és főszereplő is, viszont Mirabel Madrigal az első szemüveges főszereplő lány! Egy édes göndör hajú, totál átlagos lányka a film főszereplője, akivel bármelyikünk azonosulni tud. A filmben pici hangsúlyt kap az a szál, miszerint Mirabel nem tud beilleszkedni saját családjába sem igazán, ugyanis varázserő híján ő a fekete bárány, mégsincs a szánkba rágva, hogy igenis fogadjuk el magunkat úgy, ahogy vagyunk. Mirabel talán minden 15 év körüli lányban ott rejtőzik, már csak ha a bizonytalanságát is vesszük figyelembe . 

A másik igen fontos kiemelendő terület a filmben a zene. Lin-Manuel Miranda, akinek a Hamilton és a Moana zenéjét is köszönhetjük nagyon odatette magát ismét. Az Encanto zenéi csodálatosan ötvözik a salsát, bachatát és hiphopot, így nem csak egy kedvenc zeném lett a filmben - mint általában -, hanem mindet képes vagyok órákon át dúdolni és énekelni. A We don't talk about Bruno talán a legemlékezetesebb, de nem csak az elrejtett, később fontos elemek miatt (lejjebb többet írok róluk), de azon kívül hogy rettentő fülbemászó és a klip varázslatos (pun intended), egyáltalán nem érződik fölöslegesnek, vagy nem odaillőnek.

Harmadikként pedig jöjjön maga a történet, illetve a "tanításai". Mint említettem, Mirabel szomorú, mert nincs varázsereje, viszont többször is nyíltan kimondja a filmben, hogy nem érzi, hogy elég jó lenne. A család - főleg a keményszívű nagymama - szemében talán tényleg nem is elég jó. Szégyent hoz a családra és elront mindent. Mirabel úgy érzi, hogy bármit tesz, nem tud megfelelni abuelájának. A film során végigkísérjük Mirabelt útján, amely az önbecsülésének megnövelésén és a családja elismerésén át az elfogadáshoz vezet. 

Ezeknek köszönhetően válik a film igazán gyerekfilmmé. A megbocsátás, elfogadás, szeretet és összetartás fontossága az, amely igazán tisztán látszik gyerekek és felnőttek számára is. Felnőtt fejjel is elragadó és felpezsditő filmélményt nyújtott, de gyerekként biztosan az egyik kedvenc filmemmé vált volna. 

Habár a történet maga nem nagy kunszt - főhős, szupererő, megmenteni valamit, hepiend -, az mégis nagyon tetszett, hogy nincs igazán főgonosz. Vannak karakterek negatívnak beállítva, de a nap végén senkit sem könyvelhetünk el tényleges rosszfiúként. Egészen olyanra lett faragva a történet, ahogy én szerettem volna, hogy menjen, egészen olyan érzésem volt,  mintha a néző igényeire és terveire, számításaira lett volna szabva a film.

Irományom végén pedig néhány utalás, amit vagy csak belemagyarázok, vagy tényleg úgy szánt a disney:

Elég nagy stretch lehet, de a háttérben levő fehér blúzos, zöld szoknyás karakter mintha a Jégvarázsos Annára hasonlítana kolumbiai kiadásban:

Hamár Lin-Manuel Miranda, akkor Mary Poppins. Ha Mary Poppins, akkor esernyővel való repülés:

 Számomra ez a film 4,5 csirkecombot ér. 

¡¡¡SPOILER!!!

A korábban említett We don't talk about Bruno című dal közben, a Dolores rap-je alatt az emeleti folyosón settenkedik Bruno.