"Who you gonna call?" - Hangzik el, majd hallom, hogy csörög a telefonom. Eszméletlen időzítés ismét.

1984-ben találkozhattunk először a négyessel, akik szinte nevetséges, porszívó-szerű, háton hordozható kütyüikkel mentették meg a világot (vagyis New Yorkot) szellemektől és kísértetektől. A Ray Parker Jr. által előadott főcímdalt máig ismeri mindenki, és akinek legalább évente nem jut egyszer eszébe, hogy megállás nélkül gyötörje és hátráltassa a mindennapi teendők elvégzésében, az egyszerűen hazudik. A Szellemirtó filmeknek az 1989-es második rész után nem volt igazi folyatása - egész eddig. A női gárdával készült újragondolás elhasalt, nem csak az eredetiség hiánya, az eredeti filmekhez való kapcsolódás hiánya, vagy a női főszereplők miatt - hanem mindhárom miatt. A Szellemirtók - örökség viszont most nem nőkkel, kutyákkal, szellemekkel, vagy serpenyőkkel gondolta újra a sztorit, hanem gyerekekkel. A következő sorokból kiderül, hogy ez mennyire jött össze. 

A történet szerint az eredeti négyesből eltávozik sorainkból egy nagyapa, aki utolsó perceiben is érdekes kütyükkel foglalkozik és szellemeskedik (ettől bénább dolgot nem tudtam rá kitalálni). A lánya és az unokák - Phoebe (Mckenna Grace) és Trevor (Finn Wolfhard) - a nagyapa birtokára költöznek. A sűrű földrengések gyanúsak lesznek Phoebe számára, így újdonsült barátjával, Podcasttal (Logan Kim) és "tanárával" (Paul Rudd) elindulnak, hogy kiderítsék, honnan érkeznek a szellemek és mi a céljuk. Hamarosan összegyűjtenek egy csapatnyi embert és megindul a vadászat.

15 körül lehettem, mikor az eredeti filmet láttam, bár már akkor sem ragadott magával a film hangulata, bár a történetet nagyon csíptem. Jó érzéssel ültem le az előzetest megnézni, szerencsére be is bizonyosodott, hogy fasza film lesz. Mocskosul vártam az előzetes alapján. Hiába. Hiába mosolyogtatott meg a végtelenségig két felnőtt ember béna flörtölése, a marshmallow szellemek és minden olyan apróság, amikkel az OG rajongók kedvére akartak tenni, mégsem úgy működött a film, mint szerettem volna. Az ötlet a filmesek részéről remek: egy olyan filmet hoztak létre, amit az első film megjelenésekor tinédzserek is körbeujjonghatnak a nosztalgia miatt, illetve a napjainkban 10-18 közöttiek is, mert hozzájuk szól és nekik kvázi újdonság (Lássuk be, mennyi esély van rá, hogy egy ma mondjuk 15 éves megnézzen egy közel 40 éves filmet...). 

Spoilerek nélkül bátran le merem írni, hogy semmi olyat nem láttam, mint amit a korábbi filmekben sem. Még Gozer karakterét is elővették, sőt kiköpött mása volt az első részben látott Gozernek. Hiába volt egy-egy olyan ötlet, amit az elhunyt nagypapa ötletének tulajdoníthattak, borzasztóan fáradtnak és lustának hatott a film. A CGI-t most nem fikázom rommá, nem volt vele komoly bajom, őszintén mindig volt jobb dolog, amit figyeljek. (Pl. Olivia Wilde-ot, aki soha nem volt szexibb). Összességében nagyobb problémám semmivel nincs, csupán az "újdonsággal", miszerint gyerekek az új szellemirtók. 10 évesen még én is elhittem, hogy ha egy pici gallyat veszek a kezembe és hülyeségeket beszélek, akkor majd varázsolok, mint Harry Potter, így a most 10 évesek is elhihetik akár csak egy órára is, hogy szellemirtók lehetnek. VISZONT! Valaki magyarázza el nekem, hogy hogy lehetne ezt akár egy kicsit is komolyan venni? "Minek veszed komolyan, ez csak egy film?" Hallom tőletek. De a fenéért ugrál a 12 évével egy akkora "szellempuskával" (tisztában vagyok vele, hogy protonágyú a neve) a hátán a gyerek, ami a saját tömegének a kétszerese? Nem. Légyszi ne legyen trend, hogy minden kultfilmet újraforgatunk tinikkel, mert nyomban kinyomom a szemem.

A kifejezetten Szellemirtó-rajongó barátaim körében sem aratott sikert a film, vagyis nem az egésze. Aláírom, voltak kifejezetten mulatságos részek, nosztalgikus hullámvasutak és fárasztó viccek, de akármennyire is szerettem volna szeretni, nem sikerült. Szerintem senkinek nem okozok meglepetést azzal, ha elárulom, hogy az eredeti szellemirtók is feltűnnek néhány képkocka erejéig - ami nem lepett meg engem sem, de mégis egy egészen meleg érzés járt át. Amire viszont nem számítottam, hogy a film utolsó perceiben könny szökött a szemembe, majd csordult végig az orromon, mert lassú voltam a letörléssel. Sssszóóóóval nincs kőszívem (bár nem volt egyetlen igazán szívhez szóló pillanat sem a filmben, ami megindokolta volna a könnycsatornáim aktivizálódását), legalább ez kiderült. 

A film végén, egészen Marvelesen két stáblistás jelenet is van. Az egyikben Sigourney Weaver-t csodálhatjuk meg, aki pont olyan jól néz ki, mint 40 éve, a másikban pedig egy kicsit más irányba visznek minket a nosztalgiavonaton. 

Összességében elmondható, hogy nem egy nagy kupac szellemtés (ha-ha szellentés... atyaég hová süllyedtem) a film, mert unalmas délutánokra, vad nosztalgiázásokra és arra, hogy lekössük kemény két óra hosszára a 10 évest, hogy addig se a Facebookot nyomja, tökéletes. Ha netán beülnénk a gyerek mellé nézni, vagy csak úgy magunktól egy doboz sörrel és nachossal, akkor sem unnánk szét a fejünket. 

Számomra ez a film 3,5 csirkecombot ér.