Erről a filmről két különálló posztot is szeretnék írni: előbb a mezei filmnéző szempontjából, később pedig a történelemtanár és mitológia megszállott énem veszem elő. Ez a bejegyzés kevésbé kötekedő mitológiai hitelesség szempontjából, ugyanis ezt az oldalamat könnyebben leveszi a lábáról Alexandra Daddario külseje.

Adott egy tini (Logan Lerman), akit mindenféle gebasszal áldott meg a sors: hiperaktív, diszlexiás, a nevelőapja egy részeges vadbarom, plusz a Percy azaz a Percival (vagy Perszeusz?) név büszke (?) tulajdonosa. Hamar kiderül, hogy nem mindennapi fiú, ugyanis az apja Poszeidón, a tengerek istene. A fiút lopással vádolják, így kalandra indul, hogy bebizonyítsa ártatlanságát, ezzel megóvva a világot a pusztulástól.

Elég sok ez így egyszerre, nem igaz? A feljebb olvasható pár sorból azonnal kiderül, hogy egy katyvasz a film. A Craig Titley (Tucatjával olcsóbb 1 és 2, illetve a Scooby Doo - A nagy csapat írója) és Rick Riordan (a Percy Jackson könyvek írója) által megálmodott két világ összeollózott verziója nem áll össze olyan jól, mint remélhették. Habár sosem olvastam a könyvet/könyveket, őszintén remélem, hogy csak fele ennyire összecsapottak, mint a film. Egyik pillanatban rohamtempóban halad a történet és alig van idő felfogni, hogy mi történik, míg egy másik jelenetben fölöslegesen hosszúra nyújtják az eseményeket. A Reszkessetek, betörők! és az első két Harry Potter film rendezője Chris Columbus karrierjének egyik fájó pontjaként élheti meg a görög mitológia jónéhány hősét bemutató alkotását. 

A filmet megjelenése után nem sokkal láttam először, mikor még én kb is a Percyék korosztályába tartoztam. Lenyűgözött a világa, nagyon tetszett a sztorija és magával ragadt, hogy az általam nagyon kedvelt görög mitológia a modern világba született főszereplő életének a része. Szerettem volna én is egy isten apát, szatír havert, plusz kentaur tanárt... de (még) egyik sem adatott meg nekem. Sajnos közel 10 év távlatából sokkal másabb az összképem a filmről. A CGI egészen botrányos, a történetvezetés nevetséges és az Alexandra Daddario által megformált Annabeth szemeire és melleire való fókuszálás sokasága megbotránkoztató. 

Ha már az érthetetlen írásnál és Ms. Daddario melleinél járunk, hadd említsem meg a párbeszédeket is. SENKI NEM BESZÉL ÚGY, MINT ŐK. Egyrészt ütik egymást a mondataik és a tetteik (pl. Annabeth mondata arról, hogy ő a bölcsesség és stratégia istennőjének lánya, majd a csata előtt leveszi a sisakját). Elhiszem, hogy erős és független nő, egy igazi amazon, viszont a sisak mögül is látjuk csodaszép szemeit. A csaták eleve úgy lettek koreografálva, hogy mellei és nőies idomai domborodjanak, igazán fölösleges azt is láttatni a nézőkkel, hogy a haja is hosszú, fényes, nőies. Bár... valahogy tudnunk kell, hogy ő lány.

Egyéb baromság: A gyengélkedő rögtön az íjászok gyakorlópályája mellett tökéletes. Ha meglőnek valakit, egyből szaladhatunk a gyengélkedőre. Minek elkeríteni, messzebb vinni, vagy bármilyen módon biztonságosabbá tenni a tábort? Ugyan, az embereknek való! Ennyi elég is erről...

Talán az egyetlen pozitív dolog, amit kiemelnék Hádész személye, illetve Uma Thurman Medúzája volt. Uma Thurman szinte bármihez is nyúl, az arannyá változik (akár csak Midász király), kevés kivétel akad. Poison Ivy után a legvagányabb gonosz Medúza volt, akit a színésznő alakított és rendesen oda is tette magát, hogy a gyengén megírt történetszálából a legjobbat hozza ki. Rosario Dawson is tündököl Perszephonéként, de mellette Steve Coogan Hádésza emelkedik csak ki igazán. Lehet, hogy azért, mert a drogos és kurvázós rocksztárok az eseteim, de sosem láttam (a Disney-féle Herkulest leszámítva) ilyen tökéletes Hádészt. Habár a 2010-es divatot követi a karakter, tökéletesen eltalálták mindazt, ahogy a fejekben élne Hádész jelenkori alakja.

A jelenet, ami teljesen kivágta nálam a biztosítékot a Percy édesanyjának halála volt. Percy felkelés után megtudja, hogy halott az anyja, majd szomorú képet SEM vágva útra indul szatír haverjával, hogy együtt csekkolják a tábort, amely innentől mindkettőjük lakhelye. Nekem senki ne mondja, hogy ha megtudja, hogy meghalt az édesanyja, akkor semmilyen érzelem nem jön elő benne. Vágott volna legalább savanyú képet vagy ejtett volna egy könnycseppett ahelyett, hogy kb vállat von és elsétál. Ezzel ellentétben viszont pont úgy reagált arra, mikor megtudta hogy apja Poszeidón, mintha a kedvenc zenekara felbomlott volna. Igazán nem tudom, hogy ez a színész, vagy a rendező/író sara, de az biztos, hogy jobban átjönnek az érzelmek a Szezám Utca karaktereitől is.

Számomra ez a film 3 csirkecombot ér.